Nomád lovas katona
A krónikák, mondák és néphagyományok szilaj harcosként írták le a honfoglaló magyarokat. Fő megélhetési forrása a pásztorkodás, halászat, vadászat valamint a fölművelés volt.
A törzs minden férfi tagja harcos volt; gyermekkoruk óta lovagoltak, tanulták a nyilazást, a fegyverforgatást, a gyors mozgást, a pontos tájékozódást, a lesből támadást és az ellenség bekerítését és megsemmisítését.
Ezeknek a katonáknak legfőbb jellemzőjük volt, hogy lóháton harcoltak, a gyalogos harchoz, magához a gyalogláshoz nem voltak hozzászokva. Lovaik viszonylag kis termetű, gyors, rendkívül szívós, igénytelen állatok voltak, ideális katonalovak a portyázó hadviseléshez.
A támadó nomádok több lovat vittek magukkal, lovaikat váltogatva nagy területeket tudtak bejárni. Ám a sok állat miatt nem maradhattak sokáig egy helyen, könnyen kiéheztethetők voltak.
A nomád lovas fegyverzete évszázadokig változatlan maradt: az íj, a könnyű egyélű görbe szablya, a hosszú kopja és valamilyen ütőfegyver. A harcos testét bőrrel bevont sisak és pajzs, az előkelőbb származásúakat lánc- vagy sodronying és fémsisak védte. |